Milliószámra születnek a rosszindulatú kódok. Gigabájtnyi adatokat lopnak el a legvédettebb hálózatokból is. Nemrég kiderült, hogy az amerikai elektronikus választási rendszerekbe is benézhettek az oroszok. Erőműveket állítanak le, városrészek borultak már sötétbe hackerek miatt.

Az elmúlt időben az amerikai választások esetleges orosz befolyásolása kapcsán rengeteg információt szivárogtattak ki az illetékes hivatalokból.
A 2016-os év eseményeit feltárni igyekvő James Comey FBI igazgatót Trump kirúgta, ezzel azonban csak újabb lendületet adhatott a kiszivárogtatók lelkiismeretének, akik pedig attól tartanak, hogy az elnöki adminisztráció éppen el akarja tusolni az ügyet.
Eközben azonban a kiberhadviselés nem állt meg, az elmúlt félévben is újabb trükköket mutatott be. Nézzük tehát, mire számíthatnak a brit, német és magyar választások kibervédelméért felelős szervek!
A világ a WannaCry után

A WannaCry néven a médiában is befutott zsarolóvírust igazából már vártuk. A kiberbiztonsággal foglalkozó szakértők, vírusírtó cégek tavaly óta jósolták, hogy 2017 a zsarolóprogramok éve lehet. Miközben a WannaCry által fertőzött gépek száma a több százezret is elérheti, a hekkerek bevétele ehhez képest meglehetősen alacsony maradt: a fertőzés harmadik napján alig több mint kétszázan fizettek, körülbelül 50 ezer dollárnyi bitcoin értékben.

A valódi kérdés nem is az, hogy hány fertőzés történt, hanem az: kik voltak elég felkészültek, kik úszták meg a támadást, és miért.
Miközben a német metró körül, a jegyautomatáknál leállást okozott, a brit kórházakban komoly fennakadás történt, és még Moszkva is elismerte minisztériumi szintű kitettségét, az amerikai szövetségi kormányzat elkerülte a fertőzést.
Végső soron ismert volt a hiba, amelyet kihasználtak a hekkerek, és ez az eset is megmutatta, hogy aki komolyan veszi a karbantartást, az sok kockázatot elkerülhetett.
Végtelen fantáziával vegyes pofátlanság

Sok új elem tehát nincs a WannaCry történetben. Hol van akkor az újdonság a kiberfrontokon 2017 tavaszán? Többek közt a GlobSec-en, a Pozsonyban tizenkettedik éve megrendezett biztonságpolitikai konferencián is erre keresték a választ.

A TIME magazin írta meg részletesen, hogy a feltehetőleg orosz titkosszolgálatok által koordinált személyiséglopó akció milyen szinten tart: márciusban jelentették az amerikai szolgálatoknak, hogy közel 10 ezer, fertőzött linket tartalmazó emailt küldtek ki a Pentagon különböző dolgozóinak. A cél többek közt az volt, hogy az emailekben szereplő linkre kattintva a felhasználók Twitter-fiókja felett át tudják venni a kontrollt. Ehhez hihetetlenül kifinomult, teljesen személyre szabott emaileket küldtek ki, tehát a közösségi médiából és egyéb anyagokból alaposan profilozták az áldozatokat. Mindenki a saját érdeklődésének megfelelő kamulevelet kapott, ki-ki az Oscar-díjról, vitorlázásról, vagy épp barbecue szószokról.

Eddig is történtek alkalmi szinten, politikust, nagykövetet érintő Twitter- vagy Facebook-fiókot elrabló műveletek. (Ilyenkor ugyebár nem fake accountot hoznak létre a döntéshozó nevével, hanem az eredeti, saját fiókját szerzik meg egy időre.) Az viszont, hogy tízezres nagyságrendű fenyegetést kapjon a Pentagon állománya, egész más dimenziókat jelent.

Gondoljunk csak bele, hogy egy kritikus nemzetbiztonsági pillanatban – katasztrófahelyzet, terrortámadás, Trump elszólása – egyszer csak több tucat, vagy akár több száz Pentagon-dolgozó közösségi üzenetei kezdenek el összehangoltan álüzeneteket ontani! Elképesztő káoszhoz, rosszabb esetben akár erőszakhoz is vezethet egy ilyen akció.

A személyiséglopásokkal tehát ott tartunk, hogy ezeket már nem csak egyéni haszonszerzésre használják, hanem az információs bevetések nemzetállami eszközévé váltak. Nem pusztán zsarolási potenciál miatt néznek bele a fontos emberek vagy a környezetükben dolgozók, családtagok inboxaiba: ahogy látható, a hekkerek ugyanúgy adatgyűjtést végeznek, mielőtt lecsapnak.

A titkosszolgálatok pedig már az információs hadműveletekben készülnek arra, hogy használják ezt az új tömegfegyvert.
A politikai kampányok sincsenek lemaradva

Mások még a legalitás határán belül használják a népesség nagy részét – a nyugati országokban tényleg – lefedő közösségi hálózatokból kibányászható információt.

A Cambridge Analytica és az elnökválasztási kampány online részét koordináló Jared Kushner (Trump veje) egész biztosan hozzájárult ahhoz, hogy Trump nyert. Elképesztően hatékonyan targetált közösségi média kampányt tudtak folytatni, ehhez pedig megcsinálták a profilozást ugyanúgy, mint bármely alaposabb hackercsapat – erről maga Kushner számolt be még egy őszi Forbes-interjúban.
A kampány közepe táján egy titkos, közel száz fős, a Szilikon-völgybe telepített csapatot alakítottak ki, akik tolták a Trump-kampány valódi nehéztüzérségét a közösségi médián, online felületeken keresztül. Egész addig elmentek, hogy a MIGRÁCIELLENES üzenetek esetében például lemérték, hogy az egyik leghatékonyabb módszer, ha azokat a népszerű WALKING DEAD című sorozat NÉZŐINEK vetítik.

A Facebook mint legnagyobb közösségi médiafelület pedig ebben alaposan érintett. Április 27-én adta ki a cég az első érdemi belső jelentését, amely az információs műveletek és a Facebook kapcsolatával foglalkozott. Mondhatjuk, nem kapkodtak, hiszen ehhez képest az amerikai szolgálatok hónapok óta erről szajkóztak, és Hillary Clintonnak is egyre határozottabb a véleménye erről. Ennek ellenére a 13 oldalnyi Facebook-jelentésben az „Oroszország” szó még csak nem is szerepel. Az viszont azóta kiderült, hogy a francia elnökválasztásra már rengeteg – alighanem robotok által létrehozott vagy üzemeltetett – fake accountot töröltek, nehogy azok „amplifier”-ként tovább tudják hangosítani az álhíreket terjesztő posztokat.

A Facebook bejelentőfelületet is működtetett, több száz bejelentést kaptak gyanús online anyagokról.

Csakhogy ezekkel a cég nincs könnyű helyzetben. Minden szolgáltató meg akarja úszni, hogy neki kelljen eldönteni, mi számít fake news-nak, mivel néhány evidens eset mellett sokszor vékony a határvonal. Például vannak vicc oldalak, mint itthon a Hírcsárda, amiket mégse kellene kiszűrni, de az még kínosabb lenne, ha néha valódi politikai üzeneteket minősítene hamisnak egy algoritmus. A hatóságokkal is alakul a konfliktus: arról szól a csata, hogy vajon a Google és a Facebook tekinthető-e vagy sem klasszikus médiafelületnek, hiszen a híroldalaknak egész más, alapvetően szigorúbb törvényeknek kell megfelelniük mindenütt, mint a hivatalosan csak a tartalmat tovább osztó közösségi felületeknek.

Hogy a személyes Facebook-felületen megjelenő válogatott posztok végső soron szerkesztési munka eredményének tekinthetők-e vagy sem, arról komoly vita folyt a GlobSec kerekasztalain is.
Felkészületlenség

Az, hogy a piaci szereplők és az ellenséges titkosszolgálatok kihasználják a fenti bizonytalanságokat, nem meglepő dolog. De vajon mi itt az euroatlanti térségben mennyire vagyunk felkészülve, ha a saját online hálóinkon jönnek ellenünk más, harmadik államok szervei?

Erről a Bundestag, a német parlament informatikai rendszerének 2014-es feltörése állít elénk rémisztő példát. A fertőzött emailekkel operáló orosz technika itt is hatékony volt: azt akarták elérni, hogy minél előbb adminisztrátori – tehát legmagasabb szintű – jogosultságot nyerjenek a belső informatikai rendszerhez.
Ez végül néhány napon belül sikerült is feltehetőleg az orosz katonai felderítés, a GRU embereinek. Segítette őket, hogy a német szervezeti struktúra olyan pechesen alakult, hogy a kormányzati védelem magas szintje a parlamentre – mint másik hatalmi ágra – még épp nem terjedt ki 2014 májusában, amikor ez az akció zajlott.

Az elkövetők olyan apróságra is figyeltek, mint hogy a május elseje előtti napon támadtak, mert tudták, hogy a rákövetkező nap munkaszünet lesz, és így legalább 24 olyan óra állt rendelkezésükre, amíg alig van informatikus, aki kiszúrhatná, hogy gyanús adatforgalom zajlik.
Végül két hétbe telt, mire észrevették a megfelelő szervek, hogy milyen komoly fenyegetéssel állnak szemben. Csakhogy addigra több, fontos pozíciót betöltő képviselő dokumentumait és levelezését is letöltötték a hekkerek.

Ami igazán félelmetes, hogy három éve Németországban a kormányzat – a Die Zeit riportja szerint – akkor körülbelül tizenöt emberrel rendelkezett a kiberbiztonságért felelős szerv, a BSI részéről, akik bevethetőek voltak hasonló esetekben. Belőlük ráadásul mindössze három főt delegáltak az inkriminált májusi napok elején a Bundestagba.
Végül külsős csapattal és más szakértőkkel kiegészülve, a teljes rendszert kihúzva a konnektorból, majd lassan visszaépítve, hosszú napokig tartott a helyreállítás.

Az sem kizárt, hogy az akkor ellopott adatok majd a mostani német választási kampányban fognak valahol kiszivárogni.Németország a tanulságok levonása után két dolgot lépett meg.

Egyrészt a kiberbiztonsági kormányalkalmazottak számának drasztikus emelését, ezres nagyságrendekben.
Másrészt a törvényhozás óriási munkába fogott, hogy hogyan lehet egy jogállamban az ilyen eseteket kezelni: elvégre békeidőben, egy másik ország katonai titkosszolgálata támadta meg a kormányzati infrastruktúrájukat.
Vissza lehet-e lőni?

Az akkori kormányzati válságülésen az a kérdés is felmerült, hogy vajon milyen retorzióval lehet élni. Ez az a problematika, amelyen a mai napig aktívan dolgoznak a szakértők, technikusok és a katonák, hogy a megfelelő szintre kalibrálják az úgynevezett offenzív kapacitást, vagyis azt az informatikai részleget, aki nem a védelemre koncentrál, hanem képes lehet a hackert meghekkelni, adatokat visszalopni vagy megsemmisíteni, szervereket leállítani és adott esetben a felderítésben is részt venni.

Csakhogy amikor a német Alkotmányvédelmi Hivatal (BfV) részéről elhangzott, hogy ez a kapacitás legyen a BfV-hez telepítve, akkor hirtelen a többi szerv is felébredt és beszállt a versenybe az új területért, az ezzel járó pénzért és befolyásért, kormányzati kapcsolatért.
Miközben úgy tűnik, hogy alapvetően sok országban létezik egy erős katonai titkosszolgálati vonal a kibervédelem területén – a polgári szolgálatoktól a rendőrségen át az ügyészségi nyomozókig, a rendvédelem többi alakulatáig (itthon például a TEK) –, sok helyen felmerül a kérdés, hogy hosszútávon offenzív kapacitással rendelkezzen-e.

Míg régen egyértelmű volt, hogy a fegyverkezés a katonák feladata, és ha háború van, akkor azon a területen a katonák az urak, a kiberháború messze nem ilyen egyértelmű határokkal rendelkezik.

Ráadásul a hibrid hadviselés lényege, hogy megelőző és folyamatos információs hadviseléssel könnyítse meg a valódi katonai lépéseket. Ukrajnában is évek óta épült az orosz média és titkosszolgálatok segítségével a felfokozott hangulat, és ez a teljes pályás intézkedés eredményezte, hogy végül elengedő volt csak néhány zöld emberkét bevetni, és hogy őket kellően hosszú ideig valódi lázadónak lehetett beállítani – ami pedig az ukrán felet bénította meg, hiszen nem mondhatta ki, hogy hagyományos háborúba keveredett. Sőt, ez a mai napig nem történt meg.
Mindez azonban nem alakulhatott volna így a rendkívül hatékony orosz információs műveletek, médiatámogatás és társai nélkül.

Vajon egy ilyen esetben lehet-e hatáskört adni nem-katonai szerveknek, hogy offenzív kapacitással bírjanak?

Egy egyszerű dilemma: a hackerek tipikusan nem közvetlenül a saját országaik szervereiről indítják a támadást, hanem sok kört téve, más országokból.
Ha Berlin elhatározza, hogy a számára látható egyik szervert ellehetetleníti, lehet, hogy végül épp egy indiai vagy más szolgáltatónál futó szervert ér német támadás. Nehéz ugyanis a hagyományos jogi értelemben száz százalékosan bizonyítani egy hekkertámadás eredetét, hogy pontosan mely gépről érkezett.

Más példával: a rendőr sem megy át egyik országból a másikba csak úgy, ha épp egy nyomozás szálai oda vezetnek, mivel az ilyen ügyekhez komoly protokollok tartoznak.

A kiberhadviselésben viszont azonnali válaszokra van szükség.
A szervert azonnal érdemes leállítani, amikor látszik, hogy az adott német parlamenti képviselői adatai elindulnak az éterben. Ahogy az is biztos, hogy a kiberháború és a stratégiai kommunikáció (StratCom) 24 órás műfajok lettek.

Emmanuel Macron csapatának több gigabájtnyi emailjét percekkel a kampánycsend beállta előtt töltötték fel a netre, ilyenkor muszáj rögtön reagálni.
De bármely fake Twitter-cunamit is ott helyben kell kezelni, válaszolni, leállítani: nincs idő arra, hogy felébredjen a miniszter vagy illetékes elvtárs, és a több óra alatt összeállított jelentést mérlegelje.
Ahogy annak idején, a hidegháború alatt egy atomtámadás viszonzásának eldöntésére is csak percek álltak volna rendelkezésre.

A kiberhadviselés valahol kezd erre a nukleáris műfajra hasonlítani: delokalizált módon kellene gyors, potenciálisan a világ sorsát befolyásoló döntéseket hozniuk a kiberbiztonság- és védelem embereinek. De annak elkerülésére, hogy újabb Dr. Strangelove-okat teremtsünk ezzel, a jogászok, törvényhozás, szakértők és informatikusok komoly együttgondolkodása lenne szükséges.
forrás: index.hu